A versenyzés Petrovics Kálmán életformájává vált az évek során

Nagymaroson született, ahol családja anyagi nehézségei ellenére idilli gyermekkora volt. Tanárnő édesanyjának és rokkantnyugdíjas édesapjának köszönheti legfontosabb emberi értékeit, de a sporttól is volt mit tanulnia, amelyre túlsúlya miatt vette rá magát. “Tetszeni akartam a csajoknak, amikor pedig meghallottam, hogy lehet kajakozni, elmentem a vízitelepre. Ott ragadtam, mert nagyon hamar sikerélményeim voltak, a második évben már országos bajnok lettem. Egyenesen az ifjúsági válogatotthoz kerültem, egy sérülés miatt azonban egy éves szünet következett.”

A katonaság alól akkoriban úgy mentették fel a legjobb sportolókat, hogy a Honvéd csapatához igazolták őket. Erre Petrovics Kálmánnak is megvolt az esélye, csakhogy leesett egy emeletes ágyról, a vállsérülés miatt pedig nem fért be a keretbe, így maradt a sorozás. “A katonaság egyetlen hozadéka az volt, hogy megtanultam gitározni, Szegedre kerülve pedig már bandában is játszottam, amelyhez olykor Hevesi Tamás is csatlakozott. Akkoriban gondolkoztam rajta, hogy a kajak helyett a zenélést választom, de a húrok pengetése szerencsére csak hobbi maradt.”

A tehetséges kajakos meghízott a szolgálat alatt, így majdhogynem mindent elölről kellett kezdenie, de Szegeden is gyorsan formába lendült. Ehhez természetesen erős akarat kellett, viszont nem az motiválta, hogy élsportoló akart lenni. “Soha nem akartam az lenni. Egész egyszerűen gyerekkoromtól kezdve egy versenyzési kényszer volt bennem. Előfordult, hogy sétáltam az utcán, láttam egy sétáló hölgyet, kinéztem magamnak egy villanyoszlopot, és azt mondtam magamnak, hogy addig a nénit futás nélkül is meg kell előznöm. Tudtam, hogy ha nem gürcölöm végig az edzéseket, akkor nem fogok sikeresen versenyezni. Életformává vált a versenyzés.”

Korábbi társai közül sokra tartja Korom Ferencet, aki hihetetlenül precíz emberként húzta magával. “Hajlamos vagyok a késésre és a lustálkodásra, olyan is többször előfordult, hogy lapát nélkül szálltam vízre. Feri sokat segített abban, hogy összeszedjem magam amikor kell, a szorgalmam viszont megvolt. Olykor a hajnali ötkor tartó buli után nem feküdtem le, hanem lementem a hat órai edzésre, nyolckor pedig az iskolapadba ültem. Persze egyből koppant a fejem a padon, de legalább senki nem mondhatta rám, hogy csak éjszaka vagyok legény.”

Petrovics Kálmán olykor a tűrőképessége határait is feszegette, erre jó példa a legjobb barátjával, Milan Janiccsal szervezett Bécs-Budapest kajakos maratonja. “Különösebb oka nem volt az útnak, csak hirtelen gondoltam egy nagyot. Láttam a térképen, hogy ez háromszáz kilométert jelent, amit teljesíthetőnek véltem. Egy nap alatt megtettük az utat, de óriási fájdalmak közepette. Milan azzal szórakozott, hogy a tenyerét elborító víz- és vérhólyag együttessel a lapátot nyomogatva spriccelt engem, nekem pedig elképesztően megdagadt a két alkarom. Ezt a fizikai kiképzést később kamatoztattam, az 1987-es maratoni világbajnokság döntőjének szoros finisében.”

Korábban már négyesben is szerzett maratoni vb-aranyat, így adódhat a kérdés: az olimpián miért nem bizonyított? Petrovics Kálmánt enyhén szólva kerülte a szerencse, ha az ötkarikás játékokról volt szó. 1984-ben és 1988-ban is éremesélyes volt, de a csonka olimpián politikai okok miatt nem vettek részt magyar sportolók, Szöulban pedig óriási peche volt. “Béla öcsémmel indultam párosban. Válogatóznunk is kellett a helyszínen, de erre különösebben nem készültünk, mert tudtuk, hogy ellenfeleinket bármikor megverjük. A válogató előtti napon azonban öcsém lapátja eltört, amely akkoriban pótolhatatlan volt. Kapott egy más típusú lapátot, de nem volt elég idő annak megszokására, így néhány centivel ugyan, de kikaptunk a válogatón, így nem lapátolhattunk az olimpián. Nem is tudom, hogyan tettem túl magam ezen az óriási csalódáson, de valamilyen szinten kárpótolt az élet, hiszen sportvezetőként több olimpiai érem eléréséhez segítettem az egyesület versenyzőit.”

A kudarc után a sportvezető nem csak az érmeket tudja igazán értékelni, hanem az egyéb helyezéseket is. “Az olimpiai ötödik Sík Mártonnak például vigaszt tudtam nyújtani. Elmagyaráztam neki, hogy emberek százai ölni tudnának azért, hogy egyáltalán kikerüljenek az ötkarikás játékokra. Hihetetlen nagy dolog az ötödik hely is, csak a közvélemény sajnos nem értékeli.”

Sportpályafutása után először rendezvényszervezőként és kereskedelmi vezetőként helyezkedett el, de jóval nagyobb céljai is voltak. Dél-afrikai útjai során látta, hogy milyen magas színvonalon lehet szabadidősportot biztosítani az embereknek, ezen felbuzdulva pedig a mai Eko-park területére megálmodott egy óriási sportközpontot. Hiába készített tervéhez egy látványos terepasztalt is makettokkal, hiába írt üzleti tervet, nem tudott befektetőket szerezni, így ugrott az ötlet. “Hasonló céljaim azért maradtak, ilyesmit szeretnék kialakítani kicsiben a Vízitelep területén. Most pályázunk egy olyan összegért, amiből elkezdhetnénk kialakítani egy minőségi sportcentrumot, ahová bátran járhat minden korosztály.”

Nagy szükség van hasonló fejlesztésekre, hiszen a magyar általános iskolások mindössze kilenc százaléka sportol rendszeresen. “Tragikusak a hazai adatok! Rá kell venni őket, hogy mozogjanak, na és persze ehhez lehetőséget kell biztosítani számukra. Sok sportvezető elköveti azt a hibát, hogy csak a tehetségekre figyel, de mi a telepen nem teszünk különbséget. Nem érdekel, hogy az illető kövér vagy sovány, csak akarjon sportolni. A gyerekeknek közösséghez kell tartozniuk, és jól is kell magukat érezniük.” Ahogy az igazgató elmondta, a kajak-kenusok élete sem csak a lapátolásról szól, idejük egy kis részét szórakozással töltik, ami plusz edzéseket jelent. Ilyen például a hóban focizás, amit beszélgetésünk előtt láttunk a Vízitelepen. Negyven centis hó? Oda se neki! Két rozoga kapu és egy labda kellett a remek hangulathoz.

Nem volt mindig ilyen idilli a Vízitelep világa, a kilencvenes évek utolsó három évét hihetetlenül rossz anyagi körülmények között vészelték át, de az ezredfordulón normalizálódott a helyzet, majd jött Milan Janics, aki lányát Petrovics Kálmánra bízta. “Natasa mellett ebben az időszakban került hozzánk a Hegedűs Róbert és Fehérvári Vince alkotta sprintkirály kajakpáros is, ráadásul érkezett egy külföldi szponzor, ekkor pedig azt mondtam: ugorjunk egy nagyot!” A többi már sporttörténelem: sorra jöttek a világbajnoki és olimpiai érmek, az utánpótlás egyre nagyobb és eredményesebb lett, a jövő Vajda Attilái és Janics Natasái szinte garantáltan ki fognak kerülni.

Douchev-Janics Natasa nem csak sportolóként, de magánemberként is sokat jelent Petrovics Kálmánnak, aki Milan Janics nyolc évvel ezelőtti halálakor szinte pótapa szerepkörbe került. Kapcsolatuk korántsem zökkenőmentes, de a szeretet útjába a legnagyobb viták sem állhatnak. “Óriási tisztelője vagyok, de nem fogad el tanácsokat. Mindent egyedül akar megoldani, de ezt el kell fogadnom, mert valószínűleg pont ezért ilyen sikeres.”

Nem csak az egyesület olimpiai bajnokával, de minden kollégájával ilyen megértő. “Mindig keresem az értékeket a másik emberben, mindenkihez bizalommal szoktam fordulni, így pedig könnyen tudok remek emberi kapcsolatokat alakítani, hiszen ezt a felfogást azonnal visszakapom.” Erre a tulajdonságra leginkább akkor volt szüksége, amikor előállt az ötlettel, miszerint a vízitelepen együtt kell dolgozniuk a kajak-kenusoknak és az evezősöknek. “A két sportág képviselői között a világon mindenütt óriási ellentétek vannak, és ez Szegeden sem volt másképp. Teljesen helytelennek tartom a rivalizálást, a városban szerencsére meg is tudtam szüntetni.”

Az evezősportok mellett más is érdekli Petrovics Kálmánt, így valószínűleg nem jönne zavarba, ha bármikor másik munkát kellene keresnie. “Mindig vonzott a média, a Rádió 88-nál is dolgoztam, és sokan mondják, hogy jól beszélek. Emellett megszerettem a fafaragást, szívesen foglalkoznék erdészettel. A zeneszerzés sem áll távol tőlem, Körtvélyessy Péter például írt egy nagyszerű szöveget, van hozzá egy dalom, azt is lehetne csiszolgatni. Igen tág az érdeklődési köröm, majd meglátjuk, hogy az élet milyen feladatokat sodor még elém.”